A 3 legjobb Roland Barthes-könyv

A kommunikáció ajándék. A nyelv az eszköz. a francia író Roland Barthes A nyelv mélyére ásta az ige, a főnév, a melléknév... minden szótípus és nyelvi egység végső jelentését. De pánlingvisztikai látásmódját arra a hangra is megalapozta, amelyből a nyelv születik (intonáció vagy hangerő), vagy arra a jelre, amelyen keresztül a nyelvet, és ezáltal a kommunikációt is létrehozzuk.

A lényeg az, hogy szerződést kössünk, de olyan informatív szellemben, hogy érezzük, hogy a nyelv és a kommunikáció kérdése mindannyiunkat érint. Emlékezzünk vissza, hogy az ajándékról és az eszközről, amellyel ez a bejegyzés kezdődött... Ha megvannak az eszközök és ismered az értéküket, a kommunikáció fegyverré válik, amellyel meggyőzhet, meggyőzhet vagy visszhangként továbbíthat, ahol az érzelmek értelmezik azt, amit azt mondták.vagy okkal írták zenének.

Tehát Roland Barthes egyfajta filozófus metalingvisztika, amely egy egészen sajátos bölcsességhez vezet el bennünket, ahol megfejthetjük az etimológiákat, miközben különleges ragaszkodást találunk mindazokhoz a szavakhoz, amelyek mintha ravaszságból érkeztek volna. Mert a szó előtt nincs semmi. És amint az első suttogás felébred, vissza tudjuk alakítani a valóságot annak körül, aki hallgat ránk. Mert szavaink egy szubjektív valóságot alakítanak át, amely lényegében az, ahogyan elmondják nekünk, sokkal nagyobb mértékben, mint amit lehet, vagy nem.

A 3 legnépszerűbb könyv Roland Barthestól

A nyelv suttogása: Túl a szón és az íráson

A belső hang jelzi az akarat felé vezető lépést. A belső suttogás, mint egy alig hallható pletyka, a kommunikáció iránti érdeklődésünk és az erre való képességünk között helyezkedik el. Minden ebben a suttogásban születik. Attól kezdve, amelyre az író felkeres, amikor könyve új fejezetét kezdi, egészen addig, ami a legrosszabb diktátort külsővé teszi, ami zajt, zavart, sőt félelmet kelt.

A suttogás határzajt jelöl, lehetetlen zajt, aminek a zaját, mivel tökéletesen működik, nem kelt zajt; Suttogni annyit tesz, mint hallani a zaj elpárolgását: a halk, a zavaró, a remegést a hangkioltás jeleként fogadják. És ami a nyelvet illeti, tud-e suttogni? Egyszóval úgy tűnik, hogy még mindig halandzsára van ítélve; mint az írás, az elhallgatás és a jelek megkülönböztetése: mindenesetre mindig túl sok értelmet ad a nyelvnek ahhoz, hogy elérje azt az élvezetet, amely tárgyára jellemző lenne. De a lehetetlen nem elképzelhetetlen: a nyelv suttogása utópiát jelent.

Miféle utópia? Ez egy értelmes zene. A suttogó, a jelzőre bízott, példátlan mozgásban, racionális diskurzusaink által ismeretlen nyelv éppen ezért nem hagyna el jelentéshorizontot: az osztatlan, áthatolhatatlan, megnevezhetetlen jelentés azonban a távolba kerülne, mint délibáb… az élvezet eltűnő pontja. Ez az értelem izgalma, amit megkérdőjelezek, amikor a nyelv suttogását hallgatom, annak a nyelvnek, amely számomra a modern ember, az én természetem.

A nyilvánvaló és a tompa: képek, gesztusok és hangok

A nyelv szubjektív megértése értelmezések, félreértések és egyéb sodródások egész univerzumát alkotja, amelyek elkerülik az üzenet küldőjét. Furcsa és paradox módon ez a korlát a szerző szerint a kezelendő nyelv gazdagsága is a saját körülményi viszonyaink szempontjából, vagy, mondjuk, a sorok közötti olvasatnak jellemzője, amelyről vitatkozhatunk. az abszurditásig, amikor a lezárás vagy a tompa jelentés zavarja.

Minden kifejezési kísérletben három szintet különböztethetünk meg: a kommunikáció szintjét, a jelentés szintjét, amely mindig szimbolikus szinten marad, a jelek szintjén, és azt a szintet, amelyet Roland Barthes szignifikancianak nevez.

De a szimbolikus értelemben, ami a jelek szintjén marad, két, némileg egymásnak ellentmondó oldala különböztethető meg: az első szándékos (nem több és nem is kevesebb, mint amit a szerző mondani akart), mintha egy lexikonból lenne kivonva. szimbólumok áttekintése; ez egy világos és nyilvánvaló jelentés, amely nem igényel semmiféle exegézist, ez az, ami a szem előtt van, a nyilvánvaló jelentés. 

De van egy másik jelentés is, a hozzáadott, az, amely egyfajta kiegészítésként jön létre, amelyet az értelem nem tud magába olvasztani, makacs, megfoghatatlan, makacs, csúszós. Barthes azt javasolja, hogy nevezzük tompa értelmnek.

Változatok az írásra

Valójában egy cikk címe, amelyet Roland Barthes írt 1973-ban, Változatok az írásra, szerzője szövegeinek összeállításaként jelenik meg, amelyek minden szempontból felölelik a kérdéses jelenséget: természetesen olyan témákról, mint a nyelvtan és a nyelvészet, de olyan szerzők is, mint Benveniste, Jakobson vagy Laporte olyan elméleti mozaikot szerkesztenek, amelyben helyet adnak Barthes saját elmélkedéseihez, vagy akár olyan szokatlan megjegyzésekhez is, mint a Hachette-szótárnak szentelt megjegyzések.

Szemiológusként Barthes az írást nem egy olyan eljárásnak tekinti, amelyet az artikulált nyelv rögzítésére és rögzítésére használunk, amely mindig menekülő jellegű. Éppen ellenkezőleg, számára az írás nemcsak a szóbeli nyelvet, hanem magát a nyelvet is jelentősen túlszárnyalja, és úgyszólván törvényesen, ha azt a nyelvészek többsége szerint a tiszta kommunikáció funkciójába zárjuk. Az innen megalapozott reflexió, mint Barthes esetében mindig, merész és transzgresszív is, hiszen végül saját szövegeit a tudományos elemzésen messze túlmutató kreatív aktussá változtatja.